Adásidő: 2016.
november 28. 13 óra 35
perc, ismétlés: 2016. december 1. 24 óra.
M3-as csatorna
THÁLIA PAPNŐJE
Ezzel a címmel jelent meg 1984-ben az akkori televízióban Neményi
Liliről készített portré-filmem.
Nem volt könnyű, míg eljutottunk
idáig.
Számos hangversenyen konferáltam
őt, s a műsorok szüneteiben remek beszélgetéseket folytattunk. Lilike sokat
mesélt családjáról, gyerekkoráról, művészi pályájáról. Úgy éreztem, ez nem
csupán rám tartozik, ezek az élmények a magyar kulturális élet dokumentumai.
Lilike családja a 19. század közepétől „Thália szekerének lakója” –ként a
magyar színházi élet alkotója volt.
Nehéz volt meggyőznöm a tv vezetőségét arról, hogy elkészíthessük a
tervezett filmet. Mindenféle kifogás volt: már öreg, nem tud úgy énekelni, mint
régen, kérdés, hogy lesz-e ebből érdekes műsor.
Hogy hány éves volt akkor, azt
pontosan soha nem lehetett tudni, ugyanis ahány lexikon volt, annyi dátum
szerepelt születési éve megjelölésével. Az én számításaim szerint 1902-8 között
születhetett, de erről soha nem kérdeztem, és nem is volt igazán fontos. Remek
állapotban volt, kiváló fogalmazási készséggel megáldva, nem felejtett el
semmit, ami a saját vagy a családja életében fontos volt.
Szerencsére négy évvel halála
előtt sikerült elkészíteni a filmet.
Végül is a tv vezetősége úgy döntött, hogy kérjünk fel egy
filmrendezőt, hátha az segít majd a portréfilm elkészítésében.
Makk Károlyra esett a választás. Mi személyesen nem ismertük akkor még
egymást. Elolvasta az általam írt forgatókönyvet, azt mondta rendben van, de
előbb csak beszélgessünk Lilikével kamera előtt, azután majd meglátjuk
tartjuk-e magunkat a forgatókönyvhöz, vagy más alakul ki. Korlátlanul kaptunk
nyersanyagot – akkor még filmre forgattunk, nem volt elektronika, - kaptunk
stábot, időt a forgatásra. Kértem, hogy Butsko György legyen az operatőr, Makk
egyetértett velem. Felvonultunk Lilike lakásába a Madách téren. Ő leült a
kanapéra, mi Makkal, vele szemben a földre, a szőnyegre. A kamerával mellettünk
állt Gyuri, ott volt a világítás, az asszisztencia, a hangmérnök, a forgatás
előtt még a sminkes is dolgozott, és amikor mindennel készen voltunk, elkezdtük
a beszélgetést.
Makk nem szólt bele, azt mondta én kérdezzek közbe, ha valami kimaradt,
hiszen jobban ismerem az egész életművet, mint ő.
Hétfőtől csütörtökig így forgattunk, majd Makknak el kellett mennie
valahova külföldre, így az én irányításommal folytattuk a felvételt. Amikor már szinte minden témát kimerítettünk,
akkor kértem Lilikét, vegye fel az édesanyjától örökölt japán kimonót, hiszen a
mama is játszotta fiatal korában Cso-cso-szánt, Lilinek pedig a legnagyobb és
legsikeresebb szerepe volt a Pillangókisasszony. Amikor ott állt előttünk a
kimondóban, akkor mintegy összefoglalásként gyönyörű mondatokkal örvendeztetett
meg bennünket. Tudtam, hogy megvan a film befejezése.
De mivel kezdjük?
Leültettük Lilikét egy nagy fotelbe, mellé a szekrényre tettem a
magnót, beleraktam a vele készült Vilja dal felvételt Lehár Víg özvegy c.
operettjéből. Megkértem Gyurit, hogy, ha elindítom a zenét, ő vegye teljes
közeliben a művésznő arcát, bármi történik, ő csak forgasson. Lilike azt hitte,
hogy mi csak készülünk a felvételre és ábrándozva kezdte hallgatni a saját
éneklését. Ahogy szólt a zene, egyre inkább átélte azt, s a végén elsírta magát
és kirohant a fürdőszobába.
Csodálatos lett a felvétel.
Tudtam, hogy megvan a film kezdete.
Ezek után még lementünk Debrecenbe, hogy az ottani dokumentumokból
rögzítsük, amire Lilike hivatkozott, majd itt Pesten a zárt archívumban a
második világháború idején nyomtatott újságból felvettük a legfontosabb cikket.
Még egy nagy feladat volt: a Pillangókisasszony nagyária nem volt meg a rádióban
Lilikével, viszont egy NDK–beli vendégjátékán felvették lemezre. Ezt Berlinből
sikerült megszereznem.
Makk visszajött külföldről, mondtam, hogy rövidesen kezdjük a vágást.
Azt mondta rám bízza, ő nem ér rá, majd a végén megnézi, hogy mit csináltunk.
Közel 16 óra felvett anyagunk volt, ebből kellett az alig egy órás
műsort összerakni. Czeilik Mária kiváló vágó kolléganőmmel egy hétig dolgoztunk,
míg összeállt a film.
Először a szinkron-hangfelvételeket vágtuk meg, s azután kerültek be a
vágó-képek. Az egyes témákat felirattal választottuk el, s ezek alá a
Pillangókisasszony Zümmögő kórus részleteit tettük.
A legmerészebb próbálkozásom az volt, amikor a Vilja dal felvételét
kicseréltem a Cso-cso-szán áriára. Zenetörténeti tanulmányaimból tudtam, hogy
Lehár Puccinit tartotta példaképének, nagyon sokat tanult tőle, sok hasonló
zenei építkezést komponált a saját műveiben. És csodák csodája a Pillangókisasszony
nagy áriája olyan hosszú és épp oly érzelem gazdag volt, mint a Vilja dal!
Ahogyan Lilike ott ült a fotelban és hallgatta a zenét, ugyanolyan
gondolatok sugárzottak az arcáról, mintha tényleg a Pillangókisasszony
nagyáriát hallgatná, nem a Vilja dalt.
Hogy ez milyen tökéletes volt, az azt igazolja, hogy amikor Lilike
megnézte a kész filmet, azt hitte, hogy ő tényleg a Pillangót énekelte, azt
hallgatta, míg a felvétel készült.
Makk Károly is meg volt elégedve mindennel és azt kérte, hogy a végén a
stáblistára ne írjuk ki, hogy ki milyen munkát végzett, hanem ABC sorrendben
legyenek a nevek, őt se írjuk ki rendezőnek.
A filmet, azóta sokszor ismételték, egyszer még a Híradó moziban is
vetítették.
Hogy hányban született Neményi Lili, azt a mai napig nem tudjuk, de azt
igen, hogy a születésnapja november 28-án van.
Öröm számomra, hogy most ezen a napon újból láthatják az érdeklődők, és
így emlékezhetünk a huszadik század nagyszerű művészére, Thália igazi
papnőjére.
Remélem a mai nézőnek is élményt nyújt majd a film.
László Zsuzsa
