SI
SELMECZI
GYÖRGY: SPIRITISZTÁK
Spiritisti
Opera
két felvonásban, olasz nyelven
Ősbemutató
2014. január 19., Magyar Állami
Operaház
Szövegét Alekszandr
Blok Komédiásdi című műve nyomán írta
Péntek Csilla és Selmeczi György.
Colombina: Pasztircsák Polina
Arlecchino: Kovács István
Pierrot: Pataki Adorján
Herceg: Cser Krisztián
Alekszej: Gábor Géza
Dimitrij: Hámori Szabolcs
Desiré: Sándor Árpád
Rendező: Novák Eszter
Karmester: Kovács János
Díszlet- és jelmeztervező:
Zeke Edit
Mozgóképtervező: Czakó Zsolt, Balogh Balázs
Koreográfus: Topolánszky Tamás
Dramaturg: Mátrai Diána Eszter
Nyelvi konzultáns: Török Tamara
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Zenei munkatársak: Bartal László, Katona Anikó,
Pfeiffer Gyula, Szennai Kálmán
Játékmester: Kováts Andrea
Rendezőasszisztens: Magyar Orsolya
További előadások: január 22., 25., 28.
SPIRITSZTÁK
Ősbemutatóval
indítja a 2014-es esztendőt a Magyar Állami Operaház. Január 19-én Selmeczi
György Spiritiszták című operáját viszi színre Novák Eszter rendezésében. A
darab díszlet- és jelmeztervezője Zeke Edit, az előadásokat Kovács János
vezényli – a bemutató után még három alkalommal.
Csak egy biztos: semmi sem biztos… Egy opera csupa kérdéssel. Kicsoda
Colombina? Menyasszony? Élő nő? Szellem? Álomkép? Meghal? Sosem élt? Netán ő a
Halál? Ez az örökös bizonytalanság már az ihlető műben (Alekszandr Blok Komédiásdi című darabjában) megjelenik,
melynek szinte kizárólag e kétségekkel teli légkörét mentette át a Spiritisztákba a librettista Péntek
Csilla és Selmeczi György.
„Van egy elmesélhető, reális szála a darabnak – mondja a rendező, Novák
Eszter. – Egy orosz nagyherceg spiritiszta szeánszot tart férfi barátaival, a
túlvilággal kacérkodnak, mert szeretnék megidézni az egyetlen, az igazi, a
vágyott nőt. És megjelenik egy különleges nő. A Herceg kicsit álomszerű báljában
folytatódik a történet, ahol ebben a vonzó és szenvedélyeket ébresztő nőben a
férfiak mind meglátják a szerelem reményét, és mind át is élik vele – kinek
miként adatik. Na, de itt máris megbuktunk a realista történetmesélésben,
hiszen az időbeli sűrítés még az operákban megszokottnál is nagyobb mértékű, a
történet sodrása felfoghatatlan tempójú: érzelmek terén végletesen sok minden
történik nagyon rövid idő alatt.”
A szerző kiemeli: Bloké csupán a felvetés és az alapszituáció, amely
szerint egy gazdag arisztokrata meghív farsangra egy olasz commedia dell’arte
társulatot, hogy szórakoztassa őket. „Ez csak az alaphelyzet. Nálam a szívügyek
különleges, folyamatos alakulása és a sok kérdés, a rejtély áll a középpontban”
– hangsúlyozza Selmeczi György. A zenedarab teljesen elkötelezetten a titkok, a
megfoghatatlan, az elérhetetlen, a megmagyarázhatatlan világába tartozik.
„Kerestem az álom, a színlelés és a valóság közti határmezsgyét. Tehát itt már
nem a megszokott álom és valóság kettősségét találjuk, hanem – az amúgy is
képlékenynek tűnő valóságban játszódó színházi előadás, egy commedia dell’arte
színjáték által – közbelép a színlelés is, ami ráadásul mesterségünk nekünk,
színházi embereknek. Némileg fel is akarja magasztalni ezt a képességünket a
darab, hiszen megmutatja, hogy a színlelésnek milyen őrült ereje van. Az
operával határozottan arra törekedtem, hogy elmossam e hármas közti határokat.”
Selmeczi szerint csak a tradíciókhoz és a 19. századi zenevilághoz való
visszanyúlásnak, s ezáltal a könnyen befogadható zenének van jövője. Ez a
posztmodernnek nevezett felfogás a Spiritiszták szövegében is tükröződik. Az
olasz nemcsak a lehető legdallamosabb nyelv, de az opera anyanyelve is, a
legevidensebb operai asszociáció, így kézenfekvő volt, hogy a darab szereplői
olaszul szólaljanak meg. A zenében ugyancsak megjelenik mind a hagyomány, mind
az olasz jelleg. Valamennyi ária és együttes dallamos és harmóniadús, a 19.
század romantikáját és a századforduló arisztokrata világát idézve. Felhangzanak
klasszikus fanfárok, nagyívű melódiák; az ismétlődő zenei anyagok mindig egy-egy
lelkiállapotot, hangulatot jeleznek. Az operában két zenekar játszik: egy a
színpadon és egy az árokban, bár a méretük eltér. A színpadi együttes játssza a
báli tánczenéket.
„Az egész mű az érzékeinknek való végtelen kiszolgáltatottságról szól.
Ebben a történetben a tragikum feltartóztathatatlan, de nem a nő sorsában
rejlik, hanem a férfiak szerelmében, szenvedésében, egyáltalán a szerelemről és
halálról feltett legfontosabb kérdéseinkben – hangsúlyozza Novák Eszter. – Mivel
Colombina, a női abszolútum megtestesítője, rendkívül változékony. Mindig ahhoz
a kulturális közeghez idomul, amelyikben éppen találja magát, és ahhoz a
férfihoz igazodik, amelyik őt éppen kiválasztja. Tehát nem sorsot, jellemet
kell ábrázolni, hanem a pillanat igazságát kell megragadni, hogy az adott
mozzanatban éppen milyenné transzformálódik a Nő. Ettől még személyiségének
„magja” megmarad: a szenvedély, a kíváncsiság, az odaadás. A férfiak általában
kiábrándultak, reményvesztettek, megcsömörlöttek, mind különböző módon. A férfi
más-más archetípusát testesítik meg. Pierrot nem kiábrándult, ő a balfék
vesztes, aki a nő mellett egy rövid ideig férfinak érezheti magát. Arlecchino
az európai dekadencia megtestesítője, ő azért csábít, hogy elterelje a
figyelmet az „unalomról”, a semmiről. Új, ismeretlen világba invitálja a nőt,
természetesen a visszavonhatatlan szerelem reményében. Desiré, az illuminált
költő nem talál utat vágyának tárgyához, ezért képzeletének számára nagyon is
valóságos tartományába illeszti bele – ebből fakadó csalódottsága végül a
tragikumig hajszolja. A Herceg a
felvilágosult, de mélyen orosz, keleties kultúra képviselője. Az ő melankóliája
hittel és reménnyel teli. Ő a valódi, nagy és beteljesült szerelem lehetősége.”
Az archetípusok és lelkialkatok megjelenítésén kívül a műben megfogható
tematikák, eszmerendszerek is megjelennek. Az egyik egy elcsépelt őstoposz, ami
a nő végtelen hatalmáról szól. A másik a keleties-szláv vérmérséklet és
lelki-szellemi lét szembeállítása a nyugatias-mediterrán vérmérséklettel, a
harmadik téma a tragédia feltartóztathatatlanságáról szóló tézis, amit már a
görögség óta ismerünk. Az egyik jelenetben erre céloz is Arlecchino, hogy nekik
mindenük a tragédia, és a dolgok nem fordíthatók pozitívba, mert a
szellemi-lelki létezés ledobja magáról a happy endet. "A délszaki
veszélyes derű – a komédiások – és az orosz intellektuális depresszió
találkozik a színpadon. Így rendkívül látványos előadásra számíthat a néző,
mert oly mértékben tartalmi elem az előző századforduló orosz világa, hogy annak
külsőségei sem maradhattak el" – teszi hozzá a zeneszerző, Selmeczi
György.
A produkció vizuális megjelenítése Zeke Edit látomásszerű színpadképében
valósul meg, amely nem egy konkrét világot idéz, inkább csak a múlt fogalmára
reflektáló képet alkot, a tizenkilencedik századi orosz forma- és színvilágból
merítve. „Szerettünk volna egy költői látványt teremteni. Az áttörések
segítségével, melyen a fény úgy szűrődik be, hogy a kívül és a belül különbsége
hangsúlyos legyen – mondja az alkotó. – A ruhákat úgy terveztem, hogy azt az
érzetet keltsék, mintha egy színszűrőn keresztül néznénk a színpadképet. Az
egész műre jellemző kettősséget és bizonytalanságot a jelmezek terén is
szeretném elérni. A ruhák sziluettjei megidézik a XIX. század második felét, de
anyaghasználatában és egyszerűségükben önálló világot képeznek. Ahogyan a
darabban állandóan keveredik a valóság és az illúzió, ezt a billegést jelenítem
meg azzal, hogy a régebbi korra utaló jelmezekbe rengeteg mai gesztus is
került. Ködös, penészes színek láthatók az énekkaron, tánckaron, de a
főszereplők persze ebből kiemelkednek.”
A Spiritiszták főszerepeiben Cser
Krisztián, Gábor Géza, Hámori Szabolcs, Sándor Árpád, Pasztircsák Polina,
Kovács István és Pataki Adorján
hallható. Kovács János karmester kiemeli: „Adekvát szereposztásunk van,
valószínűleg az egyetlen énekesnőhöz van szerencsénk, aki Colombina szerepére
született: Pasztircsák Polina anyagtalan hangképzéssel, titokzatos színpadi
létezéssel valósítja meg a feladatot. Cser Krisztián a Herceg, egy az egyben
olyan a hangja és a megjelenése, amilyet a szerző gondolt. Kovács István
Arlecchinóként érzékeny lényével és hangjával játszik. Különlegesen szép hangú
Pataki Adorján mint Pierrot, Desiré szerepében Sándor Árpád erősen, jól hozza a
részeges költő figuráját. Kiváló művész Gábor Géza és Hámori Szabolcs a két
orosz barát szerepében.” A dirigens a darabot minden szempontból szélsőséges
alkotásnak tekinti, melynek van pókhálóból szőtt, egészen finom, teljesen
anyagtalan zenéje, mintha nem is evilági volna, s megszólal ennek ellentéte is,
a legdurvább, legközönségesebb formában, változatos zenei eszközökkel.
„Mivel ősbemutatóról van szó, kifejezett célom, hogy kövessem Selmeczi
szerzői szándékait, inspirálnak az intenciói, és az a dolgom, hogy a mű legpontosabb
megértése után a saját véleményemmel, látásmódommal és fantáziámmal
hozzájáruljak a történet egészéhez, a saját kérdéseimet és szerelemverzióimat
is megtaláljam benne – teszi hozzá Novák Eszter. – Szórakoztató, hogy a
Spiritisztákban szellemidézés folyik, ugyanakkor Selmeczi György zeneszerző
magával a művel is szellemidézést folytat; gondolatilag és zenei értelemben is
mélyen belenyúl egész európai kultúránkat érintő kérdésekbe, létre hoz egy
ancienne világot, de 21. századi és személyes reflexiókkal, és állandóan azt
kérdezi, lehet-e még ezen a nyelven fogalmazni, illetve, hogy mit is jelent
vajon a modernitás.”
Az alkotókról
Selmeczi György zeneszerző, karmester, zongoraművész, operarendező,
tanár. Kolozsváron (Cluj Klausenburg) született 1952-ben zenész családba.
Tanulmányait szülővárosában, majd Bukarestben, Budapesten és Párizsban
folytatta. Zenei vezetőként és zeneigazgatóként dolgozott a kolozsvári Magyar
Színházban, a budapesti 25. Színházban, a Várszínházban, a József Attila
Színházban, a miskolci, szolnoki, kaposvári színházban. 2000 és 2008 között a
Nemzeti Színház zeneigazgatója volt. Megalapította és vezette a Budapesti
Kamaraoperát, a Mérték Egyesületet, a Miskolci Új Zenei Műhelyt, a Camerata
Transsylvanicát, az Auris Operatársulatot. 1990 óta a Kolozsvári Magyar Opera
állandó vendégkarmestere, utóbb megbízott művészeti vezetője. A Színház- és
Filmművészeti Egyetem docense.
Csaknem minden műfajban komponál. Főbb színpadi művei: Szirén, A vasárnapi iskola, Spiritiszták,
Bizánc (opera), Diótörő herceg, Svejk vagyok,
A három testőr (zenés színpadi
játék), Les enfants de la patrie, A pokol színei (balett). Számos
szimfonikus, kamaraművet és egyházi művet komponált. Majd harminc operarendezés
és több mint ötven nagyjátékfilm, számtalan televíziós és hanglemezfelvétel
fűződik a nevéhez, például Kolozsvári
operamesék, Kortársaink című
televíziós sorozatok.
Novák Eszter 1964-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd
Tudományegyetem magyar-esztétika szakának elvégzése után színházrendező szakot
végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Székely Gábor osztályában. Számos színház közül, ahol eddig rendezett,
számára különösen fontos az Új Színház, melynek 1994 és 1998 között volt társulati tagja, a Marosvásárhelyi Nemzeti
Színház Tompa Miklós Társulata, illetve a tatabányai Jászai Mari Színház, ahol
tíz évig főrendező volt. 1995 óta tanít a Színművészeti Egyetemen rendezőket,
dramaturgokat, színészeket. 2003-tól
zenés színész osztályokat vezet Ascher Tamással és Selmeczi Györggyel közösen.
Főbb színházi rendezései: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (Üdlak) (Új Színház,
1994), Szép Ernő: Patika (Új
Színház, 1995), Shakespeare: Ahogy tetszik (Kecskeméti Katona
József Színház, 1995), Lorca: Vérnász (Új Színház, 1996), Goldoni: A chioggiai csetepaté
(Marosvásárhely, 1998), Brecht:
Koldusopera (Új Színház, 1998), Ödön
von Horvath: Kasimir és Karoline
(Miskolci Nemzeti Színház, 1999), Kárpáti Péter: Tótferi, Világvevő (Bárka Színház,
2000), Shakespeare: Szentivánéji álom (Marosvásárhely,
2000), Ábrahám Pál: 3:1 a szerelem javára
(Marosvásárhely, 2001), Shakespeare: Vízkereszt
vagy amit akartok (Nyíregyháza, 2002), Kárpáti Péter: Negyedik kapu (Jászai Mari Színház, 2004), Kárpáti Péter: Első
éjszaka, avagy utolsó (Örkény
Színház, 2005), Barta Lajos: Szerelem (Jászai Mari Színház, 2005),
Brecht: A szecsuáni jólélek (Jászai Mari
Színház, 2006), Mozart: Varázsfuvola (HOPPart Társulat, 2007), Goldoni: A
fogadósnő (Centrál Színház, 2007), Brecht: Kaukázusi krétakör (Jászai Mari Színház, 2009), Dvořak: Ruszalka (Csokonai Nemzeti Színház,
2009), Hans Krása: Brundibár (Budapesti
Fesztiválzenekar, 2009, karmester: Fischer Iván), Schönberg: Mózes és Áron (Nemzeti Filharmonikusok,
2010, karmester: Kocsis Zoltán), Bródy Sándor: A tanítónő (Nemzeti
Színház, 2012), Orbán György: Bűvölet
(Miskolci Nemzetközi Operafesztivál, 2013).
Kovács János a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában
Szelényi Istvánnál zeneszerzést, Ábrahám Mariannál zongorát tanult, majd a
Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán a karmesterképzőt végezte el 1973-ban
Kórodi Andrásnál és Simon Albertnél. A főiskolai diploma megszerzése után
korrepetitori állást kapott a Magyar Állami Operaházban, 1976-ban pedig
karmesterként szerződtették. Három nyáron át (1979-81) a Bayreuthi Ünnepi
Játékok zenei asszisztense. 1987 és 1990 között az Operaház vezető karmestere.
Rendszeresen fellép valamennyi jelentős magyar zenekar koncertkarmestereként.
Első vendégkarmestere volt a Szlovén Filharmonikusoknak, 1992 óta a Tokiói
Filharmonikusok állandó vendégkarmestere, 1998 óta első vendégkarmestere.
Számos európai városban vezényelt; az Operaház társulatával Berlinben és
Londonban, a Nemzeti Filharmonikusokkal többek között Németországban és
Brazíliában turnézott. 2001 óta a Budapesti Filharmóniai Társaság első
vendégkarmestere. 2003-ban, valamint 2006-2007-ben megbízott főzeneigazgató a
Magyar Állami Operaházban.
Zeke Edit díszlet- és jelmeztervező, 1960-ban született Budapesten, 1978-ban
érettségizett a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában. 1979-től 1981-ig a
Moszkvai Szurikov Képzőművészeti Akadémián tanult, 1984-ben diplomát szerzett a
Magyar Iparművészeti Főiskolán.
www.opera.hu