Immár egy hete, hogy a Magyar
Állami Operaház aulájában, majd a Farkasréti temetőben, több százan vettünk
búcsút a magyar művészvilág egyik legkiválóbb, egyedülállóan zseniális
koreográfusától, Seregi Lászlótól.
Örömmel tölt el, hogy minden
alkotásában sokszor gyönyörködhettem és megtiszteltetésnek érzem, hogy
barátjának tartott. Sokszor készítettem vele interjút, számos próbáján jelen
lehettem, közelről csodálhattam munka módszerét.
Életem egyik leghihetetlenebb történetét
is neki köszönhetem.
1978-ban, jó tíz évvel a Magyar
Állami Operaház balett-együttesének a Spartacus hatalmas sikerrel lezajlott baalbeki
vendégszereplése után, engem is elvezetett jó sorsom Baalbekbe.
Az egyedülálló történelmi múlt
dokumentumait, a többi lelkes látogatóval együtt, én is szorgalmasam
fényképeztem. Ám elfogyott a film a gépből.
A romok között észrevettem egy
alacsony, kis arab férfit, aki új filmtekercseket árult. Megkérdeztem tőle, van-e olyan, ami az én
gépembe is jó? Igennel válaszolt. Örömmel vásároltam, ám amikor tovább akartam
lépni, megkérdezte:
- Ön német?
- Nem, magyar vagyok. –
válaszoltam.
A férfi szeme felcsillant és a
következő mondattal lepett meg:
- Magyar? Akkor ismeri ugye
Seregi Lászlót?
Közel-Keleten, számunkra a világ
ismeretlen területén, a több ezer éves város feltárt romjai és a megmaradt
oszlopai között, egy fotótekercseket áruló arab férfi a mi Seregi Lászlónk után
érdeklődik! És pont engem vezetett a sors oda, engem, aki tényleg jól ismerte
Seregi Lászlót. Alig hittem a fülemnek! Elképesztő volt, hogy az élet miket
produkál! A párbeszédünk így folytatódott:
- Igen.
Természetesen ismerem.
- Akkor
kérem, mondja meg neki ha hazaér, hogy szeretettel üdvözlöm. Én már kétszer
voltam Budapesten, hogy megnézzem a többi Seregi balettet is. Imádom! Rövidesen
megint utazom Budapestre, de addig is üdvözlöm a nagyszerű művészt és az egész
társulatot.
Meghatottan ígértem meg, hogy
átadom az üdvözletet.
Amikor itthon az Opera büféjében
összefutottam Seregi mesterrel, elmeséltem a baalbeki élményemet és átadtam az
üdvözletet, ő így reagált:
- Köszönöm az üdvözletet.
Egyébként tudom ki ez a drága, de „őrült” balett rajongóm. Képzelje, hogy a
Spartacus bemutatót követő napon, amikor kijöttem a szállodából és indultam a
Napisten temploma felé, az úton végig minden fán vagy oszlopon hatalmas
táblákat láttam, mindegyikre az volt írva: „Seregi street”. Hát, ilyen az én
megszállott rajongóm a világ másik végén.
Most, hogy elbúcsúztunk a
huszadik század - Harangozó Gyula mellett – a másik legnagyobb koreográfusunktól,
azon töprengtem, vajon tudja-e az ország, hogy kit vesztettünk? A táncművészet
rajongói, az Operaház műsorainak látogatói tudják. Ám megdöbbenéssel
konstatáltam, hogy a közszolgálati televízió esti híradójában meg sem
említették, hogy több száz, a kultúrát becsülő magyar állampolgár és a szakma
legkiválóbb képviselői, elkísérték végső
útjára az Operaház örökös tagját, a Kossuth díjas, kiváló és érdemes művészt, a
világ balett színpadainak, Európa, Amerika, Ausztrália elismert és sok-sok
díjjal kitüntetett koreográfusát, a számtalan felejthetetlen alkotás színpadra
álmodóját.
Ha már a tv híradó elfeledkezett
róla, azért vajon előbb-utóbb lesz méltó emlékműsor a „királyi tévében” Seregi
Lászlóról? Baalbekben biztosan siratja
majd az arab árus és emléksorokat ír majd az utcai fákra.
László Zsuzsa
