Giuseppe Verdi: Macbeth
Opera négy felvonásban, két részben
Bemutató: Magyar Állami Operaház, 2011. március 22.
· Szövegkönyv Francesco Maria Piave (Andrea Maffei kiegészítéseivel)
· Magyar nyelvű feliratok Uhrman György
· Koreográfus Nemes Zsófia
· Animáció Cakó Ferenc
Közreműködik PR-Evolution Dance Company
· További előadások
MACBETH: ÚJ SZÍNREVITELBEN, NEMZETKÖZI SZTÁROKKAL A FŐSZEREPBEN
A Magyar Állami Operaház idei bemutatóinak sorában Verdi: Macbeth című operája képviseli a bel canto hagyományokat. A főszerepekben nemzetközi színpadokon is elismert művészeket üdvözölhet a budapesti közönség. A címszerepben Alexandru Agache, a Lady szerepében Lukács Gyöngyi lép színpadra.
Lukács Göngyit az egyik leghitelesebb Verdi-énekesnőként tartja számon az operavilág. Lady Macbeth szerepét, a legnagyobb kihívást jelentő Verdi-figurát a londoni Covent Garden színpadán énekelhette először. Ezt követően az Edinburgh-i Fesztiválon, majd Münchenben, Bécsben, Szöulban, San Franciscóban, Tokióban és Santiagóban is színre lépett a szerepben.
Alexandru Agache a bariton hangfaj szinte összes főszerepét énekelte a világ legnagyobb operaszínpadain.1988-ban mutatkozott be a Covent Garden-ben, ettől kezdve a színház állandó vendége. Fellépett többek közt a milánói Scalában, a firenzei Teatro Comunale-ban, a velencei La Fenice-ben, a veronai Arénában, a bécsi Staatsoper-ben, a párizsi Bastille Operában, a berlini Deutsche Oper-ben és a müncheni Bayerische Staatsoper-ben. A New York-i Metropolitan-ben 1999-ben mutatkozott be, azóta ott is visszatérő vendég.
Banquo megformálójaként az Operaház egyik vezető énekesét, Fried Pétert láthatják. Nemzetközileg elismert opera-, oratórium- és hangversenyénekes. A legnagyobb fesztiválok és a leghíresebb operaszínpadok vendége; sikerrel szerepelt Európa számos országában, Amerikában, Kanadában és a Távol-Keleten. Fried Péter basszus operaszerepek mellett gyakran énekel kortárs műveket is.
A produkciót Szinetár Miklós rendezi. Vezényel: Győriványi Ráth György.
Szinetár Miklós gondolatai A végzet drámája című interjúból.
A teljes beszélgetés a produkció műsorfüzetében olvasható, a szerző: Fazekas Gergely.
A darabbal való foglalkozás során egyértelművé vált számomra, hogy olyan alapkérdések rejlenek a vérgőzös dráma mélyén, amelyeket érdemes ma a színpadon a felszínre hozni. Olyan kérdések, amelyek a 20. század folyamán mindvégig aktuálisak voltak, s ma is azok. Hogy milyen mértékben határozza meg az életünket az adott helyzet, amelybe beleszületünk, hogy mennyire kiszámíthatatlan irányokba sodorhatnak bennünket a körülöttünk és velünk zajló események.
Számomra a darab arról – vagy inkább: arról is – szól, hogy az ember a politikában, a hatalomban, a magánéletében is végtelenül kiszolgáltatott. Részben persze azt csináljuk, amit akarunk – legalábbis úgy hisszük –, de legalább ilyen mértékben azt tesszük, amit diktálnak nekünk.
Rendezésem arról szól, hogy a főszereplő nem más, mint a végzet. Hogy senki sem maga alakítja a saját sorsát, hogy nemcsak rajtunk múlik, milyenek vagyunk, milyenné válunk. Földhöz ragadtan azt mondhatjuk, hogy a körülmények határoznak meg minket, ha felülemelkedünk ezen, azt mondhatjuk, hogy a rajtunk kívül álló felsőbb erők.
Verdi operája két dologban különbözik Shakespeare drámájától, amelyet egyébként hűen követ a szövegkönyv. Egyrészt Verdinél sokkal jelentősebb szerepet játszanak a boszorkányok – vagy démonok –, s ez az én koncepciómat is alapvetően határozta meg. Másrészt pedig – ahogy említettem –, a zene szépsége, a dallamok magával ragadó jellege a főhősök mellé állítanak bennünket, függetlenül attól, hogy milyen bűnökkel terhesek.
Azt szokták mondani, hogy a Macbeth azért tartozik Verdi népszerűtlenebb darabjai közé, mert nincs benne szerelem. Ez badarság. Van benne: Lady és Macbeth között ez egy életre szóló, nagy, szerelmi, erotikus kapcsolat. Erőteljes a közöttük vibráló szexuális vonzerő. … A darab az emberi kapcsolatokról is szól, és nemcsak a szerelemről, hanem arról is, hogy meddig tart a barátság (Banquoé és Macbethé), hogy ki kivel van együtt, ki, mikor és hogyan áll át a másik oldalra, s válik szövetségesből ellenséggé. Ami a mai operajátszás „nagy banalitásait” illeti, tudatosan kerülöm el azt a világdivatot, hogy modern ruhákkal, géppisztolyokkal, aktuális politikai áthallásokkal terheljem meg a művet.
Nagyon fontos számomra, hogy ne legyen az előadásban semmi öncélú, hogy logikusan épüljön fel, értelmes legyen, s főként, hogy aki megnézi az előadást, azt megérintse, megszólítsa Verdi Macbethje.
Először Magyarországon: Rame Lahaj
Az albán tenor Koszovóban született, 1983-ban. Tanulmányait a Tiranai Művészeti Akadémián végezte. Az elmúlt években számtalan koncertet adott Európa-szerte, illetve az Egyesült Államokban. Több énekversenyen ért el jelentős eredményt, legutóbb 2010-ben a Riccardo Zandonai verseny második helyezettje lett. Ezután debütált Németországban az Eutin Fesztiválon a Traviata Alfredo Germont szerepében. Eddigi pályafutása során olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Gustav Kuhn, Vito Maria Brunetti, Saimir Pirgu, vagy Carmen Gonzales. A Magyar Állami Operaházban május 22-én, Macduff szerepében debütál.
Verdi Macbethje
A Macbeth mint operatéma felmerülése nyilvánvalóan annak volt köszönhető, hogy Verdi egyre szorosabb kapcsolatba került Andrea Maffei lovaggal és körével. Maffei költői és irodalmári ambíciókat táplált; 1845-ben kantáta megírására kérte fel Verdit és őt a Casa de’ Nobili egy tudományos konferencia számára. 1846-ban, az Attila komponálása idején Maffei tanácsokat adott a komponistának; amikor pedig Verdi ősszel vízkúrára ment Recoaróba, Maffei vele tartott. A lovag lelkes shakespeariánus volt, a Macbeth erősen foglalkoztatta, később fordítást is készített belőle, s mint reménybeli librettista, valószínűleg közreműködött valamelyest annak a szokásosnál részletesebb szinposzisnak az elkészítésében, amelyet Verdi Francesco Maria Piavénak, a szövegkönyvírónak küldött a következő levéllel:
Ez a tragédia az emberi szellem egyik legnagyobb alkotása. Ha nem tudunk belőle valami jelentőset létrehozni, legalább csináljunk valami szokatlant. A vázlat világos: eredeti, egyszerű és rövid. Azt javaslom, hogy a sorokat is rövidre vedd, minél rövidebbek, annál hatásosabbak. Csak az első felvonás hosszacska egy kissé, de rajtunk múlik, hogy a számok rövidek legyenek. A verssoraidban, ezt ne felejtsd, egyetlen fölösleges szó ne legyen: minden mondjon valamit, kifinomult dikciót használj, kivéve a boszorkányok kórusát, amelynek közönségesnek, ugyanakkor bizarrnak és eredetinek kell lennie. Amint elkészültél az egész introduzionéval, kérlek, küldd el; mindössze négy rövidke jelenetből áll, amelyekhez csak néhány sorra van szükség. Mihelyt megvan a bevezetés, annyi időt hagyok neked, amennyit akarsz, mert a fejemben van már az egésznek a karaktere és látom az alapszíneit, mintha csak kész volna a szövegkönyv.
…
Mihelyt kész lett a szövegkönyv, Verdi féktelen haraggal támadt librettistájára: „Ó persze, a legkevésbé sem hibáztál, kivéve hogy hihetetlenül hanyagul bántál a két utolsó felvonással. De sebaj! Szent András [Andrea Maffei] segítségedre és az enyémre sietett. De főleg az enyémre, mert, ha őszinte akarok lenni, képtelen lettem volna megzenésíteni őket, és láthatod, milyen csávába kerültem volna. Most rendben van a dolog, de csaknem mindent meg kellett változtatni.” A boszorkányok kórusát és az alvajáró jelenetet Maffei teljes egészében újraírta. Hogy ezen kívül pontosan mit érintett a változtatás, azt már sosem tudjuk meg, mindenesetre elegendő volt ahhoz, hogy Verdit arra késztesse, hogy levegye Piave nevét a címlapról, amelyen ily módon egyáltalán nem szerepelt librettista. Maffei aranyórát kapott jutalmul; Verdi mindazonáltal kifizette Piave teljes honoráriumát, bár az egész ügyről legvégül annyit írt: „Biztosíthatlak, hogy a világ minden aranyáért sem kellene a darabod.”
Általában a szövegkönyvíró feladata volt, hogy megadja az utasításokat az igazgatóságnak a rendezésre vonatkozóan, Lanari azonban messze nem találta elég részletesnek Piave útmutatásait. Valójában Verdi kezdettől fogva kapcsolatban állt Lanarival és unszolta, hogy ne sajnálja a pénzt, főképp ami a kórust és a színházi gépezetet illeti.
(1973)
Rácz Judit fordítása
Verdi Macbethje Pesten
Fazekas Gergely
Az első magyarországi Verdi-bemutatót 1846. augusztus 6-án tartották: Luigi de Bezzi vezetésével egy olasz társulat adta elő a Nemzeti Színházban az Ernanit, majd három héttel később, augusztus 26-án a Nabuccót. E két darab szűk fél évvel később már a Nemzeti Színház saját produkciójában került színre, magyar nyelven, Egressy Béni fordításában, fordított sorrendben: elsőként a Nabucco (1847. január 2.), majd az Ernani (1847. február 3.). Az Erkel Ferenc vezette színház ettől kezdve rendszeresen tűzött műsorára Verdi-operákat. A következő darab a Macbeth volt, a zeneszerző legfrissebb műve, amelyet 1848. február 26-án, alig egy évvel a firenzei ősbemutatót követően mutattak be Pesten. A címszerepet Giovanni Reina énekelte, akit Bezzi társulatában ismert meg a pesti közönség, s 1847-től a Német Színház társulatához tartozott. Lady Macbeth szerepében pedig a korai magyar operajátszás első számú primadonnája, Schodelné Klein Rozália volt látható.
…
És valóban: magyarországi bemutatójának évében a Macbeth meglehetős sikerrel ment a Nemzeti Színház műsorán. Tizenhétszer adták, ami különösen annak fényében rendkívüli, hogy a szabadságharc miatt hetekig szüneteltek a színházi előadások. 1849 őszén Erkel újra elővette a darabot, amely ebben az évadban további hat előadást ért meg. A cenzúra kihúzatta a librettóból – elsősorban az utolsó felvonás nyitó kórusából – azokat a szöveghelyeket, amelyek az elnyomott hazára vonatkoztak. A „szegény hazám” így lett „kedves hazám”, az „elnyomott hon” pedig „elárvult hon”. 1850-ben négyszer játszották a darabot, s ekkor búcsúzott a színpadtól, Lady Macbeth szerepével, a legendás Schodelné.
…
1860-ban ismét négy alkalommal adták a Macbethet, új szereposztásban. A címszerepet Simon Gusztáv alakította, a Ladyt az olasz szoprán, Anna Carina. Amikor 1864-ben Erkel újra műsorra tűzte a darabot, a németes orientációjú Zenészeti Lapok, amely élesen kritizálta Erkel Verdi-központú műsorpolitikáját, nem kímélte az operát.
…
A következő évadban még néhányszor játszották a Macbethet, a címszerepben Füredi Mihállyal, s bár a „progresszív” kritika ezúttal sem mutatott lelkesedést, a Zenészeti Lapok december 15-ei beszámolója arra utal, hogy az előadást szerette a közönség: a Macduffot alakító „Luigi Ceresa úr ez úttal is egy ízben úgy fültövön vágta a közönséget, hogy lehetetlen volt nem mosolyogni a nagy éljen-en!”.
Verdi Macbethjének magyarországi fogadtatástörténetében az 1860-as és az 1960-as évek közötti évszázad eseménytelenül telt, ha eltekintünk attól, hogy 1948-ban a Tóth Aladár vezette Operaház szerette volna újra bemutatnia a darabot, költségvetési okokból azonban végül elvetették a tervet. 1961. április 30-án került színre újra a Macbeth Pesten – az Andrássy úti Operaház színpadán először –, Mikó András rendezésében, a magyar közönség számára ekkor még alig ismert Lamberto Gardelli dirigálásával, akinek ez volt a második magyarországi produkciója. Az előadás nagy sikert aratott, a kritikák mindenekelőtt az olasz maestro érdemeit zengték, s a két szereposztás címszereplőit, Melis Györgyöt és Radnai Györgyöt dicsérték, de a két Ladyt, Takács Paulát és Mátyás Máriát is megfelelőnek találták a különleges elvárásokat támasztó szerepben (a produkciót 1973-ban az Erkel Színházban újították fel a két főszerepben Kasza Katalinnal és Miller Lajossal, Lukács Ervin zenei vezetésével).
…
Magyarországi története során harmadik alkalommal 2002-ben mutatták be új színrevitelben a darabot. Az előadás a Római Operaház 1995-ös produkciójának átvétele volt, vagyis a hármas szereposztás (Macbeth: Yasuo Horiuchi, Kálmándi Mihály, Massányi Viktor; Lady Macbeth: Lukács Gyöngyi, Fekete Veronika, Rálik Szilvia) a német Henning Brockhaus rendezését követte az Andrássy úti színpadon. Tekintettel az 1960-as és 1970-es évek Macbeth előadásaira, különösképpen pedig a darab viszonylag könnyen hozzáférhető DVD- és CD-felvételeire (lásd Fodor Géza áttekintését a Muzsika 2006. novemberi számában), Verdi Macbethje a 21. század elején már nem hatott a felfedezés erejével. Vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy éppen annyi felfedeznivalót kínált a mű, s kínál a 2011-es új színrevitelben is, mint a nyugati zene történetének bármely kanonizált remekműve.
