SI
2012. augusztus 10 – 2012. szeptember 9.
2012
nyarán a Szépművészeti Múzeum kelet felé fordítja tekintetét és az
egyik legdinamikusabban fejlődő ázsiai ország, Kína kortárs művészetébe
kínál majd bepillantást a látogatói számára. A legkülönfélébb
technikákat és témákat felvonultató tárlat, melyet a Kínai Nemzeti
Múzeum (NAMOC) bocsát a Szépművészeti Múzeum rendelkezésére, hiteles
keresztmetszetét adja majd a legutóbbi harminc év művészeti
törekvéseinek. A kínai kortárs művészet felvirágzása a gazdasági
növekedéssel egy időben zajlott le. A globalizáció kihívásait bátran
felvállaló ország legutolsó évtizedeinek művészete szorosan kötődik az
ország társadalmi valóságához, mely 1949, a Kínai Népköztársaság
kikiáltása óta folyamatos változásban van.
A kortárs kínai
művészetre jelentőségteljesen hatottak az Európából és Amerikából érkező
művészeti tendenciák (az expresszionizmustól kezdve a pop-arton át az
akcióművészetig); a másféle látásmód és az új kifejezési eszközök
keresése olyasfajta, napjainkban is működő boszorkánykonyhát
eredményeztek, amely magába olvasztja az újat, ám változó intenzitással,
de a hagyománnyal is fenntartja a kapcsolatot. Kísérletezéseik tárgyát,
mely egy újszerű vizuális nyelvezet kialakítására törekszik, a
legváltozatosabb hordozókon és különböző technikákkal alkotják meg: a
tinta- és olajfestményeken, grafikákon, fametszeteken túl a fotográfia
és a videóművészet is (egyebek mellett) hangsúlyos jelentőségre tett
szert Kína elmúlt évtizedeinek művészetében. 1949 után a kínai festészet
jelentős változáson ment keresztül. Hagyományosan az ideák
megjelenítésére, nem pedig a valóság realista ábrázolására szolgált, az
alkotók pedig sokszor elkülönülten, a világtól elzárva dolgoztak.
A
klasszikus monokróm tintaképek madár-és-virág, valamint tájábrázolásai,
melyek az ember és a természet egységét hirdető filozófiát fejezték ki
vizuális eszközökkel, lassan érvényüket veszítették, mert nem tették
lehetővé a kézzel fogható valóság realista megjelenítését. Ezzel szemben
az Európától átvett olajfestészeti technika vált a politikai kormányzat
kedvelt eszközévé, amelynek segítségével kiválóan meg lehetett
jeleníteni a történelmi-forradalmi eseményeket és szereplőit. 1978-tól
kezdődően, Teng Hsziao – Ping vezetésével újfajta ideológiai trendek
kezdtek el meghatározóvá válni Kína művészetének alakulásában.
A
nyugatról érkező kortárs áramlatok megkérdőjelezték a pusztán realista
szempontú szemléletmódot, és modern kifejezőeszközökkel való
kísérletezésre, de egyúttal a hagyományos művészeti formák
újragondolására is ösztönöztek. A tradicionális kínai festészet
spirituális töltete az absztrakció és az expresszionizmus eszköztárainak
segítségével egy új stílusirányzat születését eredményezte ebben az
időszakban. A 80-as, 90-es években újabb trendek jelentek meg: ezek közé
tartozott a vidék életét feldolgozó „rurális realizmus”, az európai
gyökerű „klasszicizmus”, a nyugati avantgárd tendenciái, így az
expresszionizmus (ami az erőteljesen szubjektív szimbolikus tartalmai
miatt vonzotta a művészeket), a szürrealizmus és a hiperrealizmus is. Ez
a tendencia mind a mai napig tart; a globalizáció előtérbe helyezte az
„én” és a „másik” problematikáját, de egyúttal ösztönzőleg hatott a
saját kulturális és társadalmi sokszínűségük kifejezésére is. A kortárs
kínai művészetben az avantgárd mellett a régi műfajok is erőre kaptak,
ám tartalmukban jelentősen megújultak. A hagyományos tustechnikával vagy
fametszetes nyomtatással készült, a klasszikus kínai esztétikát és
szimbolikát megőrző képek napjainkban is jelen vannak, de ezúttal már a
modern társadalom képe tükröződik rajtuk.
www.szepmuveszeti.hu
