SI
Ozsgyáni Mihály A fátylam kicsit oldalra billent című
könyvének fülszövege:
„Családom férfitagjai
kivétel nélkül az erőszakban és a testi fenyítésben hittek. Akkor is, ha
feleségükkel akarták pontosan tisztázni, hogy hol a helyük a családi
hierarchiában, akkor is, ha éppen gyereknevelésről volt szó.
Rájöttem, hogy az átélt
borzalmakat csakis egy módon tudom túlélni, ha úgy teszek, mintha nem velem
történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. De gyorsan megtanultam, hogy
ettől a játéktól függ az életem.”
Pogány Judit – színművész:
„Egy lendülettel,
gyorsan olvastam el a könyvet. Sietnem kellett, mert minden pillanatban azt
éreztem, ha nem tudom meg azonnal, mi történik a következő oldalon,
megfulladok!
Ozsgyáni Mihály írásában
dübörög a közlési szándék, s ez engem is hajszolt, hogy tovább, tovább! Hogy
honnan gyűlik össze egy minden külső és belső jó tulajdonsággal megáldott
fiatalemberben ennyi keserű életismeret, groteszk humor és bölcsesség... bár
csodálkozom, de a regény végére ezt is megtudom!
Szeretem az írót és a
könyvét is! Hajrá Misi!!!”
Györgyi Anna – színművész:
„Misi bizarr humorú
családregényét olvasva úgy éreztem magam, mint egy teafilter, amit forró vízbe
mártogatnak. Nevetés közben megríkatott, majd a torkomra forrasztotta a szót.
Felkavaró, csodálatos írás!”
Koltai Lajos – operatőr:
„Aki zsigerből ír,
rendkívül mélyre jut, s aki a mélybe tartó úton minden mondatát ösztönös
tisztán látásból fogalmazza – áldott őszinteséggel ajándékoz meg... sodró
erejű, alig elemezhető, inkább átélhető írás... a végén egy küzdelmes csatából
érkezünk csapzottan – örökké velünk maradó átélhető sorsok birtokában... és megtapasztaljuk
a szikrázó gyűlöletből táplálkozó szeretet lehetséges jelenlétét is...
mondhatnánk, hogy ilyen nincs is - de van... nagyon is van, csak más a minősége
és... gyönyörű... azt kérem, merüljenek mélyre a mondatok közé, e csodálatosan
fogalmazott vallomásba –... megéri.... hála annak, aki felfedezte... hála
annak, aki közreadja...”
Szarka János – rendező:
„Olvassák ezt a könyvet!
Merjenek benézni az ablakon, a fellebbenő függöny mellett, a Puskaporos utca
százhetvennégybe. A pokol tornácára. Az életünkre.”
Őze Áron – színművész:
„Pókháló finomságú, és
mégis szélsőséges érzelmeket kiváltó, zavarba ejtően kegyetlen, őszinte írás.
Sors-vízválasztó, írónak, olvasónak egyaránt.”
O Z S G Y Á N I M I H Á L Y
Született Cegléden, 1980. március 11-én.
Színészi pályáját – a
ceglédi Táncsics Mihály Általános Iskola, a ceglédi Bem József Műszaki
Szakközépiskola és a budapesti Nemzeti Színiakadémia elvégzése után – a soproni
Petőfi Színház társulati tagjaként 2003-ban kezdte. Ezután szabadúszóként
szerepelt a Szegedi Nemzeti Színház, a komáromi Jókai, a kaposvári Csiky
Gergely, a budapesti Nemzeti, a Thália, a Gózon Gyula és Pinceszínházban.
2011 és 2016 között az
egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja. Színházi munkái mellett látható
volt különböző televíziós sorozatokban és tévéműsorokban.
2017 óta ismét
szabadfoglalkozású. Jelenleg a Rózsavölgyi Szalon Mellettem elférsz és Amazonok
című előadásaiban, a Spirit Színházban a Closer című darabban és a dunaújvárosi
Bartók Béla Kamaraszínház A mi kis városunk című előadásában lép fel.
2018. március 11-én
debütál a Rózsavölgyi Szalonban A fátylam kicsit oldalra billent című első regényével.
Írói szárnyait az RTL
Klub Barátok közt című sorozatának szerzőjeként is bontogatja.
Ez az első könyve. Magánkiadásban jelenik meg, barátok
összeadtak rá. A Líra és Lant terjeszti, kapható a könyvhálózatában.
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Ozsgyáni Mihály: Szereplőim sorsában
van valami örökletesen bizarr és tragikus
Tizenöt éve színész Ozsgyáni
Mihály. Számos társulatnak volt tagja. 2017 óta szabadúszó. Akkor már írta a
regényét, csak nem tudta, mi lesz annak a sorsa. Eszébe sem jutott, hogy
kiadja. Csupán odaadta kollégáknak, barátoknak. A fátylam kicsit oldalra
billent című könyv kézirata aztán – szó szerint – kézről kézre, e-mailről
e-mailre terjedt, s komoly olvasótábort teremtett az írónak. Most pedig meg is
jelenik. A könyv bemutatója 2018. március 11-én lesz – éppen a szerző
születésnapján – a Rózsavölgyi Szalonban, amelynek több előadásában is játszik
Ozsgyáni Mihály.
-
Rögtön megvolt az első mondat?
-
Igen. Pontosabban: egyszer csak
lett egy mondatom.
-
Csak úgy rátalált?
-
2016. június 7-én 8 órakor főztem
a reggeli kávémat a kotyogóban, és eszembe jutott ez a sor: „Gyönyörű júniusi
délután volt.” Így, múlt időben. Semmi különös nem volt benne, nekem mégis
megtetszett. Lázba hozott. Fogtam a kávéscsészét, a számítógéphez ültem, és
leírtam a négy szót.
-
Korábban soha nem írt?
-
Nem. És azon a nyári reggelen sem
tudtam, hogy írni fogok. Semmit nem képzeltem a mondat mögé vagy hozzá,
történetet sem, regényt meg pláne nem. Egyáltalán nem tudtam, mi fog
kikerekedni belőle, lesznek-e újabb mondatok, összeérnek-e azok, kiadnak-e
valamit. Vagy csak lesz egy „télire eltett” mondatom. De húzott magával, húzta
maga után a következő sort is: „Az utcán akkoriban még alig jártak autók. Hallani
lehetett…” És csak írtam és írtam. Reggeltől estig. Négy hónapig egyfolytában. Éppen
megcsendesedett körülöttem a színház abban az időben. Kevesebbet játszottam.
-
Terápiaféle volt az írás a színházi csendjében?
-
Biztosan az is. Egyszer csak azt
kezdtem érezni: sokkal jobb „játék” nekem az írás, mint a színészet, mivel minden
karaktert én játszhatok. Persze még ma is nehezen tudom felfogni, hogy az az
egy mondat túlnőtt saját magán, túlterjeszkedett rajtam is, és egy regény
kezdete lett.
-
Regénye valahol az Alföld mélyén játszódik, ahol az ember olykor kicsit
megszűnik embernek lenni. A történet egy családról szól, amelyben a sorsokkal
együtt a bűnök is öröklődnek generációkon át. Ebben az érzelmileg és fizikailag
is szűkös közegben még közlekedni is csak úgy lehet, hogy az egyik ajtót be
kell zárni ahhoz, hogy a másikat ki lehessen nyitni. És mindenki tűr. Mintha
azért kellene vállalniuk bűnöket, megaláztatást, mert ez a „törvénye” a
világuknak.
-
Így van. Beszűkült mikroközegben
élnek a szereplők. Nem látnak ki belőle, azt sem tudják, lehetne-e más
választásuk, kiútjuk. Beleragadnak vállalhatatlan kényszerhelyzetekbe. Természetessé
vált számukra a tűrés. És ugyan lehettek egykor érzelmeik, de a kapcsolataikban
már csak a túlélési ösztönük diktál. Sorsukban valóban van valami örökletesen
bizarr és tragikus.
-
Ilyen talán az egész regény: bizarr, ettől mulatságos is, ugyanakkor
fordulataiban mégis tragikus.
-
Épp azért, mert képtelenek szembenézni
a szereplők az életükkel, nem tudnak különbséget tenni a kint és a bent, a
fogság és a szabadság között. Sodrodnak. Voltaképpen nem élnek, hanem „elélnek”
egymás mellett. Nyilván kívülről mindig egyszerűbb rálátni a másik helyzetére.
Belülről nehéz felismerésekig jutni, elhatározni, hogy kiszállunk valamiből,
otthagyjuk, menekülőre fogjuk. Ám ebben a regényben mégiscsak van valaki, maga
a főhős, az elbeszélő, aki „megszakítja a láncot”. Ő mondja: „Családom
férfitagjai kivétel nélkül az erőszakban és a testi fenyítésben hittek. Akkor
is, ha feleségükkel akarták pontosan tisztázni, hogy hol a helyük a családi
hierarchiában, akkor is, ha éppen gyereknevelésről volt szó. Rájöttem, hogy az átélt borzalmakat csakis egy
módon tudom túlélni, ha úgy teszek, mintha nem velem történne. Persze ez
iszonyatosan nehéz játék. De gyorsan megtanultam, hogy ettől a játéktól függ az
életem.”
-
Volt valós mintája a regénybeli családi helyzetekhez, szereplőkhöz?
-
Fikció a regény, amelybe azért keveredett
a valóságból is. De már nem lehet patikamérlegre tenni, mennyi a valóság,
mennyi a képzelet a történetben. Nem is kell szétboncolni, ha egyben van.
Amikor anyukám olvasta a kéziratot, néhány oldalanként fölhívott telefonon,
hogy kisfiam, nem így volt. Mondtam, hogy anyuka, tudom, de valahogy így adta
magát a történet, bizonyos dolgok valószerűtlenek, más dolgok valószerűek, jöttek
a figurák, és velük helyzetek, érzetek. Nyilván anyukámnak volt a legnehezebb olvasni
a saját életéről úgy, hogy közben – számos azonosság ellenére – az mégsem az ő
élete. Másfelől a regénnyel bennem is helyre került sok minden: mintha belőlem is
– akárcsak a regény főszereplőjéből – kiszakadtak volna elnyelt, eltusolt
érzések.
-
Sajátos sorsa lett a könyvének. Amikor befejezte a regényt, néhány
kollégának, barátnak elküldte. És megállíthatatlanul terjedt a kézirat.
E-mailről e-mailre. Voltaképpen egy „gerilla olvasóakció” alakult ki. Egy idő
után már egymástól kérdezték ismerősök, te megkaptad Ozsgyáni könyvét? Kicsit
mintha a kollégái teremtették volna meg írónak, nem?
-
Csak én nem gondolom magam írónak.
Írtam egy regényt, egyelőre ennyi.
-
Akkor mondjuk úgy: elsőkötetes szerzőnek teremtették meg.
-
Mondjuk inkább így: barátaim,
kollégáim hittek bennem, a könyvben, és támogattak jó szavakkal. Buzdítottak,
hogy keressek fel kiadókat. Én meg elhittem nekik, hogy ha nagyon rosszat írtam
volna, csendes mosollyal nyugtázták volna a próbálkozást, és nem többel. Én
tényleg azért vittem a könyvet különféle kiadókhoz, mert a barátaim nógattak. És
miközben vártam a kiadók válaszára, valóban nagyon terjedt a könyv kézirata, és
már nem csak barátok mondták, hogy tetszik nekik. Sőt, olyan visszajelzéseket
kaptam az írásra, amilyeneket színészként soha.
-
Mégis magánkiadásban jelenik meg a regénye.
-
Mert noha volt olyan szerkesztő,
akitől komoly biztatást kaptam, a kiadóknál falakba ütköztem. De nem baj, mert
így legalább nincs olyan kényszerem, hogy innentől már kötelező írónak lennem.
Ugyanakkor nagyon köszönöm azoknak, akik mellém álltak kezdettől, illetve
támogatták a magánkiadást.
-
Folytatja az írást?
-
Ha nem írok, hiányzik. Addig
szeretném csinálni, ameddig ez nekem jólesik. És most jólesik. Szélesedett a
játékterem. Jönnek a történetek, már jön a regény folytatása bennem, talán jön
egy színdarab is. Egyébként amióta írok, sokkal oldottabb vagyok színpadon. Kiegyensúlyozottabb
lett a viszonyom a színházzal. És bár egyre jobban hiszek a könyvemben, azt bizonyosan
még most sem tudom, hogy a színészet mellett az írás is lehet-e az én utam.
Rózsavölgyi Szalon
