2016. november 7., hétfő

László Zsuzsa: Gyász




A magyar zenei élet, de az egész világ megdöbbenve vette tudomásul a
tragikus hírt: elhunyt Kocsis Zoltán.
Lehetetlen felmérni ma még, hogy ki is volt ez az egyetemes zseni, aki
olyan mértékben állt a zenei élet élén, hogy Amerikától Japánig nem volt
olyan kultúrember, aki ne tudta volna, hogy ki ő.
Egyik beszélgetésünk során azt mondtam neki, hogy büszke vagyok arra,
hogy egy században élhetek vele. Zavarba jött a dicsérettől. Zseni volt
és méltósággal, de szerényen viselte mérhetetlen nagyságát.
Még egy személyes élmény.
Amikor 25 évesen megkapta első Kossuth díját, engem a rádió elküldött
hozzá, hogy csináljak vele interjút. A Zeneakadémián találkoztunk. Én
cipeltem az akkor még szokásos, hatalmas UHER magnót, letettem az
asztalra, megpróbáltam beindítani, de nem sikerült. Akkor Kocsis Zoltán
azt mondta:" Adja ide, nézzük meg, mi lehet vele? Megpróbálom
megcsinálni." Hozzáfogott és pár perc múlva meggyógyította a
makrancoskodó szerkezetet. Sok tíz évvel később, amikor felidéztem ezt,
már nem emlékezett az egészre. Nekem életre szóló emlékem maradt, mint
ahogyan a meghallgatott koncertjei, valamint egy próbája a zenekarral,
ahol jelen lehettem, és egy sarokban figyelhettem, hogyan informál,
magyaráz, segít muzsikus társainak a mű kiváló előadásának elérésében.
Nyugodjon békében korunk csodálatos művésze, hiányát kérdés, hogy
sikerül-e pótolni?

László Zsuzsa