2016. május 6., péntek

László Zsuzsa: Egy örömteli délelőtt – Lukács Sándorral

SI
A cikk a MUOSZ Sajtóházban megjelent írás változatlan megjelenítése.

2016. május 4. szerda, 11:39
Az Aranytollas Újságírók Társaságának május 3-án a Vígszínház nagyszerű művésze volt a vendége.
Lukács Sándort úgy fogadtuk, mint régi jó barátot, A most 120. évadját köszöntő színháznak 1972 óta hűséges tagja, számos felejthetetlen előadás részese volt, újságíró kollégáink sok-sok cikkben lelkesen számoltak be alakításairól.

Lukács Sándor és László Zsuzsa [Fotó: Bellai László]

Lukács Sándor az elmúlt évtizedekben filmeken, televíziós műsorokban, rádióban, a Szegedi Szabadtéri Játékokon és persze anyaszínházában szerzett a közönségnek élményeket.

Az ember ott ült a nézőtereken, vagy a képernyők előtt, a rádiók mikrofonjaiból hallgatta megvesztegetően gyönyörű hangját és örömmel nyugtáztuk, hogy végre most megkapta a Kossuth-díjat, majd a Kazinczy-díjat. Igaz volt már neki Jászai Mari-díja, Érdemes Művész kitüntetése, Prima Primissima elismerése, Film- és TV-kritikusok díja és ami a legfontosabb: a közönség el nem múló szeretete.

Az ország egyik legelismertebb, legnépszerűbb művésze természetes egyszerűséggel ült le közénk, beszélt életéről, válaszolt kérdéseinkre. Szeretettel emlékezett gimnáziumi magyar tanáraira, a főiskola elvégzése után a Vígszínházba kerülésének élményeire.

Várkonyi Zoltán hívta és olyan társulatba kezdte művészi pályáját, ahol a legnagyobbak segítették útját. Beszélt az akkori légkörről, amilyen tisztelettel figyelték a nagyokat, de nem voltak alázatosak, a „nagyok” nem is engedték volna ezt. Szót ejtett a megváltozott világról, az utána következő generációról. A mai fiatal színészek más világban élnek, igen sok minden megváltozott, ám közöttük is igen sok a rendkívüli tehetség, de a lehetőségük nem ad nekik olyan ismertséget, mint az ő generációjának volt. Számos televíziós csatorna van, ugyanakkor alig-alig készül igazán igényes tévéprodukció, a kulturális sajtó – ha egyáltalán van – sem segíti úgy a fiatal művészeket, mint az ő idejében.

Beszélt a sanzonprodukcióiról, szomorúan emlékezett a nem régen elhunyt kiváló kísérőjére, zongoraművészre, Gyarmati Istvánra.


Lukács Sándor szerénységgel válaszolt költői munkáját fejtegető kérdésekre. Öt kötete jelent már meg s az egyikből felolvasta a következő, bevezető részletet:

Az emberi élet tele van olyan jelenségekkel, amelyekkel nap mint nap találkozunk, de paradox módon mégsem tudatosulnak bennünk. A vers talán éppen erre ad alkalmat. Mindmáig megfejthetetlen csoda számomra, hogy bizonyos szövegek milyen formákban és milyen tartalmakkal töltődnek fel. Hogy mennyi bennük a tervezés és mennyi az improvizáció. Tapasztalatom szerint verset írni, a természetes adottságokon kívül, egyszerre játék és szenvedély.

Természetes volt, hogy a délelőtti remek együttlétet saját verseivel koronázta meg. Az ülve folytatott beszélgetés után, felállt és a költészet iránti tiszteletből így idézte remek verseit.

Az Aranytollasok Társasága őszinte vastapssal köszönte meg ezt a felejthetetlen délelőttöt.
(László Zsuzsa)

https://muosz.hu/cikk.php?page=mozaik&id=6265&fo=2&iid=0